Mióta ember él a Földön az általunk használt anyagokat két csoportra oszthatjuk:

hulladékokra és potenciális hulladékokra (bármi, amit használunk).

Ez a felosztás valószínűleg nagyon leegyszerűsített, akár egy tanmese, de jól tükrözi azt a hatalmas lehetséges anyagáramot, mellyel naponta meg kell küzdenünk.

Az őskortól az „ipari forradalomig”

Őseink bárhol éltek is a Földön, a természetből vették a létfenntartásukhoz nélkülözhetetlen anyagokat. Ezek a használat alatt tönkrementek, elkoptak, de amíg csak lehetett, javították, újra és újra felhasználták őket. Az élelmiszereket természetes anyagokkal tartósították, nem volt világméretű piac és globális gazdaság. A már nem használható anyagokat vissza lehetett vezetni a természetes körforgásba. Az élelmiszereket helyben (lokálisan) állították elő, és nem szállították kontinensnyi távolságokra, kivéve az elenyésző mennyiségűnek tekinthető fűszereket és luxuscikkeket. Erre az időszakra – egészen a késő középkorig - úgy tekinthetünk, mint a ma úgy áhított „zéró hulladék” aranykorra. Ekkor a kertek végében, a települések határában szemétgödrökbe vagy szemétdombokra hordták a hulladékot, és ott az lassan elbomlott, visszakerült a természetbe, nem okozva külön szennyezést.

Az ipari forradalomtól a fogyasztói társadalomig

A tömegtermelés beindulásával megkezdődött a „szemétdömping” is. Az emberek nemcsak a létfenntartáshoz szükséges anyagokat használták, hanem elkezdődött a javaknak korábban soha nem látott mértékű felhalmozása is. A tömegtermeléssel a piacgazdaság másik „áldása”, a folyamatos növekedési kényszer is megjelent. Ennek eredménye az élettartam-tervezés, vagyis egy idő után biztosak lehettünk abban, hogy a megvásárolt termék elromlik. Javítása „ésszerűtlen és gazdaságtalan”, és újat kell(!?) venni helyette, a régit pedig eldobhatjuk. Ezzel a hulladékkezelés állandó alapanyag-ellátása, a szemét folyamatosan biztosítottá vált. Nézzük meg mi volt, illetve mi lett a sorsa innentől kezdve:

 1. Lépés: Elhagyás (XIX. század végéig)

Kezdetben senki nem foglalkozott az egyre növekvő szeméthegyekkel. Mindannyian ismerjük a „rémtörténeteket” a különféle járványokról és fertőzésekről. Az emberiség lassan rájött, hogy főleg a sűrűn lakott településeken valamit tenni kell a saját védelmében. Vagy egyénileg, vagy közösségi szinten összegyűjtötték hát a szemetet és elszállították egy távolabbi helyre és otthagyták. Ez a gyakorlat folyt egészen addig, míg kiderült, hogy már nincs erre sem lehetőség.

 2. Lépés: Kezdetleges kezelés (XX. század első háromnegyede)

Az összegyűjtött szemetet elkezdték elhagyott felszíni bányagödrökbe és félreeső völgyekbe lerakni. Ezeket aztán lefedték, és sorsukra hagyták. Ezek adják napjainkban a kármentesítési feladatok döntő többségét. Azokon a vidékeken (nagy népsűrűségű országokban pl. Hollandiában, vagy nagy városokban pl. Párizsban), ahol nem állt rendelkezésre elegendő terület, elkezdték a hulladékok kezdetleges (ellenőrizetlen) égetését, ezzel csökkentve azok térfogatát. Hallhattunk hátborzongató eseteket, hogy veszélyes anyagokat is leraktak ezeken a helyeken, nem egy hollywoodi kasszasiker is született a történetekből.

 3. Lépés: Ellenőrzött lerakás, égetés (XX. század vége)

Miután az ember akkora kárt okozott a környezetében, hogy az már rá is veszélyt jelentett, elkezdett végre foglalkozni az általa előidézett probléma megoldásával:

A hulladékok ártalmatlanításának legfontosabb feladata, hogy megelőzzük a természet (és vele magától értetődően az ember) további károsodását.

Innen következik a megoldás: el kell szigetelni a veszélyforrást! Egyrészt olyan kombinált (természetes és mesterséges anyagokat felhasználó) szigetelési rendszereket terveztek, melyek megakadályozzák a környezetre veszélyes anyagok kijutását a lerakókból (vízkizárás), másrészt olyan égetési technológiákat vezettek be (magas tüzelési hőfok, előírt tartózkodási idő, légszűrő és tisztító berendezések alkalmazása), melyek segítségével a környezetterhelés jelentősen csökkenthető.

Egy dologról azonban nem szabad elfeledkezni: minden – így maga az ember is a puszta létével – terheli a környezetet! A legtöbb, amit tehetünk – eltekintve attól a paradicsomi helyzettől, hogy egyáltalán nem károsítjuk a környezetet –, hogy a lehető legkevésbé terheljük azt, és csak annyit „használunk” belőle, ami a létünkhöz elengedhetetlenül szükséges. Talán nem is kell külön felhívni újra arra a figyelmet, hogy ez alapvető ellentmondásban van az állandó növekedési kényszerrel és a termék-szerzési vágyunkkal.

Ha a saját természetünket nem tudjuk vagy akarjuk megváltoztatni, akkor legalább arra áldozzunk (pénzt, időt, energiát), hogy Földünket a lehető legkevésbé terheljük. Ezt pedig úgy tehetjük meg a hulladékkezelés területén, hogy minden nap figyelmet fordítunk a helyes szelektív hulladékgyűjtésre és megkeressük a legkisebb környezetterheléssel járó további kezelési módokat, pl. a termikus hasznosítást..

Dévényi László

Közép-Duna-Völgyi Környezetvédelmi és Vízügyi Igazgatóság

nyugalmazott igazgatója

Egy kis „hazai” – a hulladékkezelés története Magyarországon

Bármennyire is szeretnénk, nem mondhatjuk el magunkról, hogy a fentiektől nagyban eltérő történet játszódott volna le hazánkban.

Az ellenőrizetlen elhagyáson és nem egy ipari és környezeti katasztrófán keresztül jutottunk el a mai állapotokhoz. Talán megdöbbentő, de tény: a XXI. század elején is több tucat (ha nem száz), olyan település volt hazánkban, ahol nemhogy modern hulladékártalmatlanítás, de még szervezett szemétgyűjtés sem volt. Mindenki emlékezhet rá, ha kicsit is érdeklődött a környezetvédelem iránt, hogy hazánk a 3200 lerakó országa volt.

Mára javult a helyzet. Leggyorsabban a jogi szabályozást sikerült összhangba hoznunk az EU előírásokkal (2000. évi XLIII. Tv.). Az előcsatlakozási és felzárkózási, valamint a kohéziós alapok felhasználásával több hulladékgazdálkodási nagyrendszer jött létre hazánkban. Ezek működése napjainkra indul be általánosan. Ezek általában korszerű kombinált szigeteléssel ellátott hulladéklerakóból, szelektív hulladékgyűjtő rendszerből („szelektív szigetek”), hulladékudvarból és komposztáló létesítményből állnak. A több éves munkának köszönhetően mára hazánk valamennyi településén létezik szervezett hulladékgyűjtés és -szállítás. A korszerűtlen „szemétdombokat” bezártuk. Jelenleg a rekultivációs munkálatok előkészítése, tervezése folyik.

A környezet védelme, a hulladékgazdálkodás, az ember által használt anyagok hulladékká válásának megelőzése folyamatosan új és új feladatok elé állít mindnyájunkat. Az EU 2008-ban elfogadott irányelve is a korábbiaknál korszerűbbnek tartott elvárásokat fogalmaz meg a tagországok felé. A hulladék hierarchia, a hulladékok kezelésének fontossági sorrendje is megváltozott. Az ellenőrzött és minimális környezetterheléssel járó lerakás már nem elegendő. Fokozott figyelmet kell fordítani a megelőzésre és hasznosításra, a lehetséges energiakinyerésre.

Sajnálatos, de tény, hogy mint minden a környezetvédelem is pénzbe kerül – néha nagyon sok pénzbe. Ezért és a válság miatt az átadott rendszerek működése is veszélybe vagy a működőképesség határára kerülhet.

A vecsési Klímabarát Kör november 8-án tartott találkozót. Almássy Tamás számolt be ismét az ingyenes energiahatékonysági tanácsadásról, ami Vecsésen a Gróf Andrássy Gyula Általános Iskolában  kerül megrendezésre november 27-én. 

Regisztrálni lehet Heinemann Ildikónál ( Ezt a címet a spamrobotok ellen védjük. Engedélyezze a Javascript használatát, hogy megtekinthesse. ") vagy Almássy Tamásnál ( Ezt a címet a spamrobotok ellen védjük. Engedélyezze a Javascript használatát, hogy megtekinthesse. ).  A tanácsadás során jó ötleteket lehet kapni a takarékoskodáshoz,valójában nagyobb beruházás nélkül.

A találkozóra Práczki Péter és Bugyi Ilona egy rövid filmvetítést készített elő Rob Hopkins előadásában. A 15 perces film az alábbi linken bárki számára megtekinthetô:  
http://www.ted.com/talks/lang/hun/rob_hopkins_transition_to_a_world_without_oil.html )

Rob Hopkins az "Átalakulás egy olaj nélküli világba" címen felhívja a figyelmet, hogy hamarosan az olajkorszak végére érünk és el kell gondolkodni azon, hogyan is szervezzük meg magunkat az olajnélküli világ beköszöntével. 

 Mottó:    

A különféle hulladékok léte, azok „eltüntetésének”, kezelésének igénye egyidős az emberiséggel. Történelmünk során ez a feladat nem mindig okozott olyan, már-már megoldhatatlannak tetsző problémát, mint napjainkban.